#véleménycsere

Miért sérült mindenki?

Hogyan nem nézünk szembe saját magunkkal?

2018. június 16. - Közéletünk

 

Az eredeti gondolatmenetem abból indult, hogy kb. egy éve tetszett egy lány, viszont egy alkalommal, amikor elmentünk bulizni, az egyik pillanatban a nevetés és kellemes beszélgetés átváltott nála önutálatba és teljesen kiakadt. Próbáltam nyugtatni, végighallgatni, de akkor még nem értettem pontosan, hogy mi történik, viszont teljesen tisztán fogalmazódott meg bennem a kérdés. 

"Tényleg mindenki full sérült?"

Mindenki.

Persze sokan mondják, hogy nem ő nem, miért lenne, nem történt semmi olyan, ami miatt ők sérültek volna, stb. stb.

Ahogy tovább gondoltam ezt az amúgy elég kemény és szomorú felismerést, rájöttem, hogy magamat is sérültnek azonosítom, pedig nem történt olyan (tudatos) trauma az életemben, amiről úgy gondoltam, hogy ezt okozhatja. 

Az első fontos felismerés az volt, hogy igazából teljesen mindegy, mennyire nagy az a dolog amiről úgy gondoljuk, hogy törést okozott az életünkben. Elváltak a szüleink? Nem ismertem a nagymamámat? Csak akkor kaptam szeretet a szüleimtől, ha valami jót csináltam? Sosem csinálhattam azt amit szerettem volna? Szolfézsórára vittek a kosárlabda helyett? Mindig én voltam az utolsó, akit hazavittek az oviból? 

Mehetnék egyre lejjebb a képzeletbeli fontossági és komolysági listán, de pont ez lenne a lényeg, hogy itt az apróságnak tűnő dolog sem apró, közel sem. Ezek mind olyan traumák, amit gyerekként nem fogunk tudni feldolgozni egyelőre, segítségre van szükségünk. Leginkább a szüleinktől. Itt jöttem rá egy kis idő elteltével a következő nagyon fontos dologra, ami miatt megértettem, miért érzem magam úgy, ahogy. 

 

Persze, hogy fontos, hogy mekkora trauma ér minket, de a módszer, ahogy reagálunk ezekre a helyzetekre ugyanaz. Ez a fájdalom amit átélünk, annyira elviselhetetlen, hogy inkább elmenekülünk előle. Elmenekülünk előle a munkába, utazásba, alkoholba, csak felejtsük el. Nem adunk lehetőséget magunknak átélni ezeket. 

 Miért élném át a fájdalmat, hangzik a(z) jogos nehéz kérdés. Azzal, hogy elmenekülünk a fájdalom elől, nem szabadulunk meg tőle. Elrejtjük egy sarokba, nem veszünk róla tudomást, majd elmúlik. És itt jön a legnehezebb része. Nem fog elmúlni, pontosan amiatt, mert nem volt lehetősége elmúlni. Tökéletes példa erre a "szőnyeg alá söpröm a problémát" kifejezés (lehet mégsem akkora hülyeség?). 

Fáj szembenézni ezekkel az eseményekkel, ez teljesen érthető. Az is, hogy nem szeretnénk fájdalomban/fájdalommal élni. Amit itt nagyon fontos megérteni, hogy képesek vagyunk-e elviselni a fájdalmat azért, hogy később elengedhessük. 

Bővebben erről a hamarosan induló csatornánkon!

A bejegyzés trackback címe:

https://kozeletunk.blog.hu/api/trackback/id/tr4014052194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.